You hear the fig-bird singing
There is silence these days around genuine great music. Deepest silence.
It is increasingly rare to get a chance to listen to live, creative, real music. You must be initiated, a member of a secret association to know the imprints of the small number of hidden musical pieces which are difficult to find. The flute players were compelled to withdraw to dense reedy marshes. The aggressive bagman lords the site.
The existence of three real musicians who have been long playing together is a joy by itself. They speak for the lonely: at times when duos lean towards one another, you can very seldom enjoy the natural harmony trios can create. which balances the waves of music. Sounding almost as a large orchestra, the smooth harmony they create surprises one as if listening to miracle.
The musical-ideological soil calling itself musical world today, with its institutional system will continue to neglect, by-pass for some more time to come such new music, which indeed growth from seed. A dying civilisation preserving the status-quo has been Ming to extend its existence, by attaching itself to illusions. The supported frame has been empty for quite some while. It contains nothing the heart would like to hear.
But elsewhere there is something. Signs of a more complete world spark from under the hills of ashes. A never heard complexity. a music of extremely varied shades and rhythms arise from the music of the trio and from most of similar compositions — as if it was the pulsation of magma. Approaching it from the side of form one notes first the pulsation. then the taste and depth, fierce dynamism of the sound are noticed. The space of music, the quality of existence regain their shaping-retaining force. The new quality of solos and harmonies the free community, released from the old shackles suggest the emergence of some other world.
Musicians able to hear in an accelerated age preparing for its end have stopped to listen inwardly with the archaic rythm of their newly emerging capacity to improvise, helping — similarly to singing birds — the birth of a new world embalmed yet kt tong forgotten songs the musicians surmise. No matter how complex the purity. organic articulation of the initiating music “Forgotten Songs”, its internal momentum radiates simpleness and wealth, which could not be there without thousands of years of rich cultural traditions.
A new language would be needed to describe and analyse of the height and beauty of the music of Szabados with the eternal peace of deep silence, a music, which is ahead of its time. Although a new ethos has already been developed in Hungarian and the language is also prepared for it, the musical marl is still missing. The creative musician creating everything anew is here, the one who feels at home in the musical world. Szabados himself spells out his human-artistic credo: “…. to find one’s place and oneself through great improvisation, the cosmic fever of love, to become one with Everything, conclude the deal with the divines.”
Zoltán Bicskei
Szól а figemadár
Csend veszi körül ma az igazi zenéket. Siket csend.
Egyre ritkább élmény élő, teremtett, valódi muzsikát hallani. Beavatott és titkos szövetséges az is, aki e zenék nehezen fellelhető, kisszámú és elhallgatott lenyomatait ismeri. Nádasok sűrűjébe kényszerültek а furulyások. A harcos-vigéc a terep ura.
Három valódi zenész, három régóta együttmuzsikáló ember léte ma már külön öröm.
A magáramaradt ember szólói, az egymás felé hajló duók összekapaszkodásai korában a zene ritkán szólal meg a zene hullámait is kiegyenlítő hármasság természetes egységében. S a hármas jelleget magába foglaló, Egészbe simult hangzás szinte nagyzenekari muzsikája pedig, manapság már csodaszámba megy.
A mai, önmagát zenei világnak kikiáltó zeneideológia-televény, intézményrendszerével még jó ideig mellőzi és agyonhallgatja majd ezeket a “magról termett”, új zenéket. A status quót fenntartva egy halódó civilizáció próbálja létét a látszatba kapaszkodva meghosszabbítani. Az aládúcolt héjazat azonban régóta üres. Nincs benne mára szívnek fontos közlése.
De van máshol. A hamuhegyek alól is kilobban a teljesebb világ. E trió muzsikáján és a rokon zenék többségében sohsemvolt bonyolultságú rendkívül árnyalt és összetett ritmus süt át – egy lüktető magma erejét sejtjük. A forma felől nézve nemcsak a ritmus felfokozott pulzálása tűnik föl, de a hang íze és mélye, lázas dinamikája, titkos mögöttese. A zene téressége, a lét minősége - nyeri vissza itt formáló-megtartó erejét. A szólók és összjátékok új léptéke, a három személyiségnek a régi béklyók nélküli szabad egyensúlyban élő közössége, már egy másik világ természetrajzát előlegezi.
Egy végkifejletre felpörgetett kor halló zenészei megálltak és újonnan kibontott rögtönzőképességük archaikus rítusával befelé hallgatóztak, száműzött énekesmadarakként bábáskodva egy megsejtett, elfelejtett énekekbe rejtett, megújuló világ születésénél. Bármily bonyolultnak tűnik is az Elfelejtett énekek beavató muzsikája, tisztasága, organikus tagoltsága, belső lendülete olyan egyszerűsödést és gazdagodást jelez, amely egy nagy kultúra évezredes formateremtő hagyománya nélkül elképzelhetetlen lenne.
A mély csönd időtlen nyugalmában fodrozódó szabadosi zene, kivételes emelkedettségének és korát megelőző szépségének fölmutatásához és elemzéséhez új nyelv kellene. S noha magyar nyelven már kimondatott egy új világkép, és a nyelv is készen áll, a zenéről író ember hiányzik még. Marad a mindent újrateremtő alkotó muzsikusnak a zene gondolatvilágában is kellő otthonossága. Az emberi-művészi credót maga Szabados mondja ki – “… a nagy improvizáció, a szeretet kozmikus lázán át megtalálni helyét és önmagát, hogy egységre lépjen Mindennel, egyességre az istenekkel.”
Zoltán Bicskei
Der Fitisvogel singt
Die wirkliche Musik ist heute von Stille umgeben. Lautlose Stille.
Ein immer selteneres Erlebnis ist es, lebendige, geschaffene, wirkliche Musik zu hören. Eingeweiht und geheimnisvoll verbündet sind auch diejenigen, die die schwer auffindbaren, wenigen und verschwiegenen Abdrucke dieser Musik kennen. Die Flötenspieler wurden in das Schilfdickicht gedrängt. Herr des Geländes ist der kämpferische Probereiter.
Die Existenz von drei echten Musikern, drei seit langer Zeit zusammen musizierenden Menschen ist heute bereits eine besondere Freude. In der Zeit der Soli der verlassenen Menschen, des Aneinanderklammerns der sich einander zuneigenden Duos erklingen selten Töne im auch die Wellen der Musik glättenden natürlichen Dreiklang. Und der praktisch schon Orchestermusik darstellende, den Dreiercharakter enthaltende, ins Ganze geschmiegte Klang gilt heute schon als Wunder.
Der heutige, sich selbst als Musikwelt ausrufende Musikideologiemist umgeht mit seinem lnstitutionssystem noch lange Zeit diese “aus Samen gewachsenen“ neuen Lieder und schweigt sie tot. Unter Erhaltung des Status quo versucht eine sterbende Zivilisation ihre Existenz sich an einen Schein klammernd zu verlängern. Die gestützte Verschalung ist aber seit langem leer. Es gibt darin keine wichtige Mitteilung das Herzens mehr.
Es gibt aber auch anderes. Auch unter den Aschebergen flammt die vollständigere Welt auf. Durch die Musik des Trios und in der Mehrzahl der verwandten Musik scheint ein außerordentlich nuancierter Rhythmus von nie dagewesener Kompliziertheit durch und wir können die Kraft pulsierenden Magmas ahnen. Von der Form her betrachtet fällt nicht nur das erhöhte Pulsieren des Rhythmus auf, sondern auch der Geschmack und die Tiefe des Tones, seine fiebrige Dynamik und sein geheimes Hinterland. Die Räumlichkeit der Musik, die Qualität der Existenz gewinnen hier ihre formende und erhaltende Kraft zurück. Der neue Maßstab der Soli und der Zusammenspiele, die in freiem Gleichgewicht, ohne die alten Fesseln lebende Gemeinschaft der drei Persönlichkeiten schießt schon die Charakterskizze einer anderen Welt vor.
Die hörenden Musiker einer zum Endspiel aufgedrehten Zeit bleiben stehen und hörten mit dem archaischen Ritual ihrer neu entdeckten lmprovisationsfähigkeit nach innen und helfen als verstoßene Singvögel bei der Geburt einer vermuteten, in vergessenen Liedern verborgenen, sich erneuernden Welt. Wie kompliziert auch die Einführungsmusik in die Vergessenen Lieder erscheinen mag, zeigen ihre Reinheit, organische Gliederung und ihr innerer Schwung eine solche Vereinfachung und einen Reichtum, die ohne die jahrtausendalte formgebende Tradition einer großen Kultur unvorstellbar wären.
Für die Vorstellung und Analyse der ausnahmsweisen Höhe und ihrer der Zeit vorausgehenden Schönheit der sich in der zeitlosen Ruhe der tiefen Stille kräuselnden szabadoser Musik wäre eine neue Sprache nötig. Obwohl schon ein neues Weltbild in ungarischer Sprache ausgesprochen wurde und auch die Spreche bereitsteht, fehlt doch der über die Musik schreibende Mensch. So bleibt dem alles neuschaffenden. schöpferischen Musiker seine auch in der Gedankenwelt der Musik nötige Vertrautheit. Das menschlich-künstlerische Credo spricht Szabados selbst aus: “…durch das kosmische Fieber der großen Improvisation und der Liebe den eigenen Platz und sich selbst finden, um mit Allem eine Gemeinschaft einzugehen, eine Gemeinschaft mit den Göttern.”
Bicskei Zoltán
